Bor és kenyér – nincs egyszerűbb, alapvetőbb táplálék, nincs szakrálisabb sem.

Illő, hogy a Vőlegény és Menyasszony lakomáján jó bor legyen, a legjobb bor legyen, ezt a szőlővessző adja, nem magától, az Élő Szőlőtőről, és az Szőlőműves nemesíti mézédes borrá – ezt kínálják a Menyasszony és a Vőlegény menyegzőjén.

Míg készül a bor, míg érlelődik, munka van, és ima van, és várakozás van. Oremus!

A Szőlőtő vesszői hozták a termést, a szőlő másokért lett: és a szőlőfürt nem iszik önmagából…

A szőlőfürtök, a fényes, mosolygó szőlőfürtök a termés: puttonyba szedik, nagy kádba öntik, szakértelemmel, türelemmel megdolgozzák, tapossák, préselik… hogy „a szívet vidámító bor”, nemes, tüzes, királyok asztalára, és az „asztalok asztalára”—az oltárra kerülhessen – szőlőfürtként soha se kerülhetne az oltárra…

„Nálam nélkül semmit se tehettek. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlőveszők, Atyám a szőlőműves.”

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlőveszők”

A Szőlőtő az élő vízforrásban áll, onnan sarjad, a szőlőveszők sugár alakban, rajtuk levelek, fürtök.

A száraz, terméketlen szőlőveszőt levágják, és félredobják. Többé nem terem. Csak a szőlőtövön tud teremni.

 A profán világból, a kintről érkezett ember bemosódik, bekerül ebbe az időfeletti, tér feletti szakrális valóságba: megszentelődik. Ez nem csak afféle szófordulat: valóban megszentelődik – Krisztus miatt, Krisztus által, Krisztusban.

A liturgia szavak közti és énekek közti csendjével többet kellene foglalkozni, komolyabban kellene venni. A szakrális tér szerepe is lényeges. A világmindenség van jelen a liturgiában – a teremtés és fejlődés, a bűnbánat, élet és halál, a dicsőítés, a megváltás – minden és mindenki a helyére kerül.