A Krisztusi ember alapállása a szeretet, a derű. Egyfajta könnyedség és rugalmasság. Semmi köze ennek a nyegleséghez, a felületességhez, a lustasághoz. Inkább a szabadsággal és a belső függetlenséggel rokon. A Gondviselő Isten jelenlétében való hit, a boldogító felismerés: nem minden az én erőlködésemen, akaratomon, megfeszített munkámon múlik!
A botránkozásról: Krisztus látja a sebektől mentes belső magot, mi nem vagyunk Isten, nem láthatjuk, de feltételeznünk kell a másik emberben. Botrány és botránkozás idején leghelyesebb együtt szenvedni a közösséggel, az Egyházzal. „Viseljétek el egymást szeretettel” – tanácsolja Szent Pál. Nos, ez az egyik út. Önmagunk formálására, megváltoztatására viszont rengeteg lehetőségünk van. Ezen botránkozzunk – hogy eddig nem formáltuk elég önfegyelemmel magunkat.
Bölcs és szenvedésekben tisztult, sokat hallgató, Istenre figyelő emberek szavaiban, írásaiban csillan fel valami a valóságból.
Van, hogy nagy művek sebzettségből, sebekből születnek, de ők a kozmikus, nagy egészben látják sebzett magukat: a szédületesen sokszínű, csodálatos és rettenetes világmindenségben.
Van, hogy elolvasom online lapoknál a kommenteket egy-egy cikk kapcsán. Érzelmi reakciók, sérelem-központú kifakadások sorakoznak egymás alatt: cenzúrázatlan, támadó, és rendkívül szűk látókörű megnyilatkozások. Sokan nem a valóságról beszélnek, nem is a másik emberről, nem a tényekről, hanem - saját magukról.