Messzi menny

Lezárt szemhéjad alatt

 kiszikkadt égbolt,

pedig valahol véghetetlen

Ülnek egy lakomát, valahol

örökkön bor a víz.

*

Hiába fáj a van. – már fölfalta

önmagát, szekrénybe zárt

élet voltunk. Ki kérte?

Ki adta?

egyszer felröppent

a hír, hogy megérkezett.

a kulcsok értelmüket vesztették.

*

És akkor a szárnyas szolgák

elözönlötték a földet és lett

nagy jajgatás. Az emberek fiai

egymás arcába haraptak,

vékony, éles hang függött

felettük: a monstrum végül

megadta magát.

 *

Arcomon madárként

csapdos árnyék és fény,

lombok  suhognak,

nyugtalan zöld anyaméh az

erdő mennék, de magába zár.

 *

A szent királylány árván bolyong, csupa sár

Köpenye, fátyla, gyermekként mosolyog  

Ezüst tenyerén pöttöm labda a Hold.

*

Zárt, egyenes egész vagy, mint a periódus rendszer

vagy a molekularács

*

Egymásba nyíló arcunk: Mysterium tremendum,

 *

Kinyitom a hajnalt, míg várlak is Benned tisztulok.

és a hajnal nagy, sírásra görbült száj a narancssárga

testszagú szőttes—éj után.

*

Időtlen

A puritán, időtlen kövek

lányok sírását rejtik.

Hajnalban, ha legmélyebb

a bódulat, elővéreznek: volt,

aki egy élet szüzességén át

hordozott pokolrőt vágyakat,

és  szótlanul szolgált Urának.

Voltak bátrak, mindent eldobók,

míg a gazdag lányok után csapatban

jártak a legkülönb úrfiak.

Volt, aki egy fekete-fehér álomért

királynői koronát taposott sárba.

Réges-régen, és talán ma is, éltek

itt hősnők, királynők és szentek.

A múltban, s talán ma is vannak

sírig, és azon túl hűségesek, kikben

bánat gyökeret nem verhet, mert szárnyaik

 a mennyekbe emelkednek.

Valaki már végigvezetett e házon ötven évvel

ezelőtt, és a fenyőfák lombjait tépte az őszi szél.

Barna könyvek sorakoztak a polcon, és nem

szabadott tudnom, amit tudok, jobban, mint sok

kanonokok…

Amit nem mondhatsz ki: ne mondd ki.

 Amit kimondhatsz: áldás, én így szeretlek,

hogy nem látlak mindig.

 Az Atyában mindörökké szemléllek.

Ez el se kezdődött, mindörökké tart,

és nem lehet vége:

A Mennyek országában nincs idő.

Fává

A fák nem bántanak.

Kérges testük csupa hűség.

Bárcsak néha fává változna

minden ember: csendben

haladnék át közöttük,

imával a korhadt, kidőlt

törzseken.

Virulásuk is igazi, tobzódó

virulás!

 Majd kellő időben vörhenyes

 lángba borulnak.

Katedrálist testükből emelnek:

Az Éden botrányos fája után

 így -- engesztelnek.

(és megdicsőülnek, minden

Keresztfán)

Falat csönd

reggeli imám

falat csönd

nagyon régi

klastromokra

gondolok

ahol ötszáz éve

változatlan a

napirend

falatnyi élet vagyok

a tálban, mégis:

ez Istennek  minden:

gyönyör és gond –

falatnyi csönd a –

Végtelen Nagy

Csöndben.

KőKrisztus

Feküdni mindvégig

a rácsok mögött, fehér

falak körbe: lehetne

parasztház; kenyérillatos,

szigorú, nagyhírű internátus,

mindenesetre kályha, kemence

lobogna az egyik sarokban.

Itt a szél – gyakori vendég – ki-be jár,

százszorszépek, boglárkák szirmait

sodorja mozdulatlan lábfejedre, a

szótlanságba időnként becsapódik egy

rosszröptű madár, fordul kettőt

a hűvös mészben, és csipogva kirepül.

Ugyanígy öntudatlan hozza a híreket

néhány véreres levél, korai, könnyű hó,

néha megáll egy-egy vándor tétován,

És röpke fohásza végén keresztet vet.